Igazából mondhatom, hogy csoda ami velünk történt, nekünk biztosan AZ.
23 hetes terhes voltam, amikor azt éreztem, hogy folyik belőlem valami,mivel tenger mellett voltunk, azt gondoltam csak a víz.
Haza jöttünk és elmentem az orvosomhoz, aki közölte, hogy beindult szülésem van,bő 2 ujjnyira nyitva van a méhszáj,beboltosult buroksapka... TESSÉK? azt sem értettem miről van szó. Mondta, hogy készüljek, mert el fogok vetélni, ez a baba nem életképes. (Mivel neki nem ez a szakterülete, nem hibáztatom az elmondottak miatt,viszont zokogó görcsöt kaptam.)
Mondta hogy mindjárt jön, próbál intézkedni. Nagyon hálás vagyok neki, mert pillanatok alatt kereset olyan kórházat, ahol tudnak fogadni egy ilyen pici babát és még volt is szabad inkubátor, na mert hát az sincs mindig....

Kamaszkorom óta voltak hormonális gondjaim. Rendszertelen havivérzésre felelőtlenül felírt fogamzásgátló hatására 18 évesen lett egy mélyvénás trombózisom. Későbbi hematológiai labor kimutatta az öröklött hajlamot, az ún. Leiden-mutációt. Heterozigóta vagyok, tehát ha van egy kiváltó ok, akkor alakul ki trombózis. A kardiológusok mondták, hogy ha várandós leszek, veszélyeztetettnek számítok majd az első perctől kezdve.

A hormonális gondjaim nem változtak, orvostól-orvosig jártam, hiszen én is, mint sok sorstárs, kerestem a megfelelő szakembert. Ráadásul mindig rendelkeztem súlyfelesleggel is, így többször próbáltam fogyni is. Sokszor „rávágták” egy-egy ultrahang alapján, vagy egy-egy labor alapján, hogy az ún. PCOS vagyok, policisztás petefészek szindrómás. Végig tudtam, hogy nem erről van szó, de ekkorra már azt is elfogadtam, hogy nekem a teherbeesés sem lesz egyszerű. Ekkor kerültem a SOTE I. Klinikára a nőgyógyászomhoz, aki egyben endokrinológus is. Mondta, hogy ha a maradék súlyfeleslegemtől is megszabadulok, addigra teherbe is fogok esni. Nem hittem neki, és még lett volna mit leadni, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Mindez 2010-ben történt, szept. 28-ára voltam kiírva, a születésnapom utánra.

Egyáltalán nem szívesen elevenítem fel a kezdeteket, azért írom csak le, mert amikor én voltam abban a helyzetben, hogy kősziklával a gyomromban kapartam az inkubátor falát, és emésztgettem az orvosoktól hallottakat, esténként folyton csodatörténeteket kerestem a neten koraszülöttekről, melyek azt bizonyították, hogy van remény.
Mondjuk a miénk részben csodatörténet, részben olyan, amivel az orvosok ijesztgetni szokták a frissen koraszülteket, hogy rossz esetben még ez is lehet. De már rég rájöttünk, hogy nem a zárójelentésekbe írt borzalmas orvosi szöveg szerint kell értékelni, hogy micsoda kisfiunk van, hanem rá kell nézni arra a vigyorgó fejére és kész. Így tehát remélem, hogy csodálatos rémtörténetünkből erőt tud meríteni, akinek épp szüksége van rá.

Az életben mindenkinek más adatik meg könnyen, más nehezen. Mi az első kisbabánkat egész korán, a várandósság elején veszítettük el, utána pedig 5 évet vártunk, mire sikerült újra teherbe esnem. Több évnyi türelmes várakozás, de sikertelen próbálkozás után döntöttünk úgy a férjemmel, kivizsgáltatjuk magunkat. Nálam hiperinzulinémiát és polipot találtak, előbbit diétával, utóbbit műtéttel kezelték. Az orvos ezután inszeminációt javasolt. Elmondta, hogy ennek a sikeressége 15 % körül mozog, úgyhogy nem is nagyon mertük beleélni magunkat, hogy az első sikerülhet. Pedig igen, végre ott volt a kezemben a várva-várt pozitív teszt! Nagyon boldogok voltunk.

A 6. héten megtörtént az első ultrahangos vizsgálat, ahol viszont megállapították, hogy egy vérömleny alakult ki közvetlen a baba mellett. Jóval nagyobb a picinél, ami miatt ezt a babát is elveszíthetem. Az orvosom nagyon racionális ember, azt mondta, inkább ne éljem még bele magam a gyermekáldásba. Az első trimszerterben feküdnöm kellett. Minden áldott nap beszélgettem Kiscsillaghoz, elmondtam neki, hogy erős baba, kapaszkodjon jól, mert nagyon-nagyon várjuk. És ő győzött, a vérömleny szépen felszívódott.

Fellélegeztünk. Csodás középső trimeszter következett, jól voltam, fitt, mozgékony, Kiscsillag sokat ficánkolt odabent, amit imádtam érezni – tudtam, hogy minden rendben van. Optimista voltam, mert azt gondoltam, mi már megküzdöttünk ezért a babáért, több rossz dolog biztosan nem történhet velünk.

Zsóka most áprilisban lesz 4 éves.

A mi történetünk elég összetett...veseproblémámnak "köszönhetően" Zsóka a 26. hétre született (24 hetes érettséggel) 29 cm-rel és 540gr-mal. 88 napot töltött a Neonatális Intenzív osztályon, ebből 3 hetet inkubátorban. Az apgárja 8/10-es volt, jó. Borzasztóan szívós és erős kislány, ma 12,5 kg és 101 cm magas, szép és formás, a koraszülöttekre jellemző vonások nem mutatkoznak,teljesen egészséges. Nem hiperaktív, bár borzasztóan gyors és pörgős jellem, de ugyanakkor nyugodt, kiegyensúlyozott és rendkívül intelligens.

Kislányom, Málna nem tervezett babként jött(2005) (vagyis későbbre terveztük), de így is örültünk neki, csak kicsit borított a terveinken;) Simán ment a terhességem a 27.hét szerdájáig, aztán ödéma, vérnyomás emelkedés, fehérjevizelés, minden nap labor, nőgyógyász, háziorvos, védőnő. Majd hétfőn(28.hét) a háziorvosom beküldött a laborból a kórházba beállítani a vérnyomásom. Átlagosan a pár nap alatt 160-200 között volt és 40kiló jött rám kb.

A kórházban felvettek, infúzióra kötöttek, szülőszobára kerültem, de mivel nem tudták levinni a vérnyomim(270/190 az utolsó mérés), s kezdett leállni vese és májfunkcióm, mentőt hívtak, átvittek a Schöpf-Méreibe, egyenesen a császár műtőbe. Semmi papíromat nem néztek, alá sem kellett írnom, merthogy életmentés van, a műtőbe kb. 20-an álltak körül s kérdeztek mindent. Szinte magamon kívűl voltam, remegtem, a mai napig biztos vagyok benne, hogy valami más tudatállapotba kerültem, mert mintha nem én lettem volna ott, hanem mintha kívűlről nézném az eseményeket. Végül elaludtam, torkomban az égő érzéssel, szememben a könnyekkel, hogy nem biztos, hogy a gyermekem életben marad: "A terhességét meg kell szakítani, nem biztos hogy életben lesz a magzat" mondat zakatolt az agyamban. Így dobott ki az ajtaján azon a szerdai napon a fogadott nőgyógyászom.

2009 júniusában teherbe estem. Ahogy megtudtam, hogy áldott állapotba kerültem, már kezdődtek is a rosszullétek. „Cafival” hánytam éjjel-nappal terhességem 25. hetéig. Jártam a szokásos terhesgondozás „útvesztőit”, ahogy lehetőségink adták felkerestem magánnőgyógyászomat is megerősítésként, hogy minden rendben van-e. A terhességről és a szülésről mindent elolvastam, kivéve a koraszülés és a császármetszés című fejezeteket. „Velem ez nem történhet meg”- gondoltam.

2010. január 1-től a vérnyomásom fokozatosan emelkedett (130-140 Hgmm), mire egy napi Dopegyt-et kellett szednem. Fájt a fejem, rossz volt a közérzetem, elkezdtem vizesedni, olyan mértékben, hogy a mamám téli mamusza se jött már fel a lábamra. Mindezek ellenére igyekeztem pozitívan hozzáállni, mivel ez a terhesség velejárója. 
A 30. héttől kezdve két naponta látogattam a háziorvosomat, a védőnőm minden nap nézte a vizeletemben a fehérjét. Vérnyomásomat itthon mértem kétóránként.