A 9. nap éjjelén arra ébredek, hogy fázom, de egyre jobban. Az éjfélkor érkező szülésznőt tájékoztatom, a hidegrázásomról, nedves ruhát hoz a homlokomra, és fejcsóválva eltávozik a 38,2 –őt mutató hőmérővel. Fél óra elteltével ismét jön és kérdezi, hogy vagyok, mondom, hogy továbbra is fázom, és hogy akadnak összehúzódások is. Na akkor irány az NST, felfekszem, kapok két lázmérőt a két hónaljam alá, gép mutatja a fájásokat, hőmérséklet 39,2, már nem ráz a hideg, elértük a maximumot. Dokim érkezik, és közli, amit már amúgy is sejtettem, itt a vége a visszatartogatásnak, megindítják a szülést a feltételezhető fertőzés miatt. Agitál, hogy kössük be az epidurált, de nemet mondok, lévén korábban megbeszéltük, hogy van esély a normál hüvelyi szülésre. Hajnali kettő van mire, összecuccolok és átérek a szülőszobára, kérdezősködöm, hogy beöntés lesz-e, meglepődve veszem tudomásul, hogy nem. Apcit nem hívom, mert tudom, hogy a tágulás a műtött méhszájammal hosszadalmas lehet, bekötik az infúziókat (oxitocin, lázcsillapító, antibiotikum) aztán várunk. Az idő lassan megy, a baba szíve elég gyorsan kalapál, ráfogják a lázra, nem vagyok nyugodt. Fél négykor a dokim, enyhe homlokráncolással távozik, és konzíliumot kér az ügyeletes adjunktustól. A vizsgálat alatt úgy érzem, hogy a torkomig turkálnak bennem, irtózatosan fájdalmas, de tűrök. Az előtűnő kéz láttán összeszorul a gyomrom, pattogó vezényszavak az adjunktustól, némi letolás a dokim felé, hogy miért nincs bekötve az epidurál, mert az altatás kockázatos a babára nézve. De már robog is el a műtő felé, ahova mindjárt engem is tolnak, a szülésznő próbál nyugtatni, mialatt elrendezi a borotválást, és a katéterezést, de én csak bömbölök kétségbeesésemben. „Idő előtti lepényleválás” ez visszhangzik a fülemben, nem mintha nem lenne már elég a sok „jóból”. A dokim nem áltat, amikor azt kérdezem, hogy minden rendben lesz-e a kicsivel. Apcit hívom, hogy induljon, mert visznek a műtőbe, pár pillanatig értetlen csend, majd a kérdés hogy miért. De nem tudok válaszolni, csak sírok, és hüppögöm, hogy siessen. Drága szobatársam a másik szülőágyról próbál bátorítani, de semmi nem használ. Visznek, rettegek, rettegek az altatástól, rettegek, hogy mi lesz a babával, rettegek a magánytól, mert mindkét nagyot együtt szültük. A műtőnél már nagy a sürgés, egy műtősnő kérdezi a neveket, bemondom őket. Bevisznek, átmászom az asztalra, leszíjaznak, a beteghordó fickó minden gátlás nélkül bámul, annyira kiszolgáltatottnak érzem magam, hideg van, zord kék csempe a falon, Éva kosztümben vacogok, mire végre letakarnak, imádkozom. A dokim is beér bemosakodva, vastagon pamacsolja rám a jódot, rettenetesen csíp, és nagyon hideg. A maszk az arcomra kerül, a pamacsolás abbamarad, számolok……

Sötét van, mintha éjszaka lenne, a szám és a torkom kiszáradva, nagyon fáj a hasam, próbálok szólni, és kérdezni. Hogy van a babám? Kislány, 1690g, mondják, de hogy van, kérdezem újból, nem tudják, jön a válasz. Rosszul vagyok, ahogy múlik az altató hatása, egyre inkább elfog a sírás, nem csak a történtek miatt, hanem azért mert a szervezetem ilyen vacakul reagál a narkóra. A nővér veszekedni kezd, hogy hagyjam már abba, mert folyamatosan sípol a gépem, a magas pulzus számtól, mintha tehetnék bármit is ellene. Így már ketten vagyunk idegesek, Ő a sípolástól, én a gyerekem miatt. Telefonálni szeretnék, mondja itt tilos mobilozni, akkor hogy beszéljek a férjemmel, kérdezem, van itt egy vonalas készülék, amit lehet városból hívni, válaszol. Ja és honnan fogja tudni a számot, hisztizek magamban. Lassan pirkad, kérem, hogy hívják fel a barátnőmet, aki az ambulancián dolgozik, azt mondják, majd nyolc után. Feladom, várok. Végre telefonálnak, Heni csapot, papot, betegeket otthagyva rohan fel, próbál nyugtatni, majd elrohan le az újszülött intenzívre. Idegesen várakozom, végre jön, mosolyog, és lelkendezve meséli hogy minden rendben, és csodálatosan szép a kicsi, és egyáltalán nem látszik korababának, és mutatja a telefonján a fényképet RÓLA. Ismét sírok, immár örömömben hogy láthatom a gyönyörűségünket. Apcira gondolok, Heni gondoskodik róla, hogy megtudja végre a számot, és végre, végre hív, tudunk beszélni. Elsírjuk magunkat, meséli, hogy mire a műtőhöz ért már hozták kifelé a kicsit, és alig akarták megmutatni neki. Valamint, hogy olyan gyönyörű, és igazán jó nevet választottunk neki, mert illik rá (Noémi = gyönyörűségem).

Szombat van, végre, ha hikomat módon is de tudok már járkálni egy kicsit a két zacsival az oldalamon. Apci kint vár az intenzív előtt, hogy végre először élőben találkozhassunk csöppnyi lánykánkkal. Nehezen haladok a lépcsőn lefelé, de kivételesen türelmes velem, azután ott állunk az ajtóban. Megmutatják, hogy melyik inkubátorhoz menjünk, körülnézni sem merek, csak a mi kincsünkre vagyok hajlandó figyelni.

Jön a doktornő és elmond minden fontosat. Én csak a jót akarom kihallani a szavaiból: agpar 8-9, oxigén csak az inkubátor térbe szükséges, kielégítő állapot, este már megpróbálják az etetést, bíztató mosollyal távozik. Aztán csak állunk ott, és gyönyörködünk egymást átölelve.

Nehéz napok jönnek, nem a babánknak, hanem nekem, problémák a heggel, gyermekágyi láz (tiszta röhej a XXI. Században) transzfúzió (4 nap alatt szereztek vért!!!) ezek alatt szerencsére Nonó, ha lassan is, de gyarapszik, gyógyul, és erősödik. Szikla szilárd elhatározásom következtében, minden rossz ellenére, van tejem, sőt mikor kincsem kikerül az inkubátorból, elsőre tudja hogy mi a teendője az anyai cicikkel: szopik! Első nekifutásra! Csak ülök a széken, ölelem magamhoz és könnyezem az örömtől.

Nagy könyörgésemre, kiengednek a kórházból (21 nap után), a nagyobbak ugrálnak örömükben a hírre. Indulás előtt bemegyünk az intenzívre Apcival, csak állok az inkubátor előtt és bömbölök hangosan. A szívem eddig is kétfelé húzott, de most nagyon nehéz lett hirtelen. Tudom, hogy minden nap itt leszek kétszer, ha törik, ha szakad, mégis nagyon nehéz elindulni, és otthagyni a kicsit.

Itthon nagyon nehéz, a kórházban nehéz, és minden nehéz, roppant mélyen vagyok érzelmileg. Nem tudom elfogadni a helyzetet, és nincs kivel megosztani az érzéseimet, mert ezt nem tudja az, aki nem élte át maga is. A reggeli és esti szoptatás a kórházban épp úgy megvisel, mint amikor itthon fekszem, bámulom a falat, illetve álomtalan alvásba zuhanok. A testem próbál megvédeni önmagamtól, és a gondolataimtól. Pont most nincs lehetőségem a neten lógni, sorstársakkal beszélgetni, pedig az nagyon sokat segítene.

Végre elérkezik a nap, (05. 31) izgatottan megyünk be a kórházba az ici-pici ruhácskákkal, hogy hazahozzuk Őt. Apci már tisztára be van indulva, hogy mikor altathatja már a hasán a csöppet, aki annyira kicsi, hogy a szűkített bébi hordozóban is elvész szinte. Pedig már nagyot nőtt, 2160 g és 44 cm. A nagyok ámuldozva nézik a testvérüket, és látom a tekintetükben, hogy már most imádják és agyon fogják kényeztetni.

Több mint másfél év telt el, mégis most jöttem rá, hogy miért nem írtam le a történetet korábban. Még most is összeugrott a gyomrom a visszaemlékezés hatására. Most is éppen úgy felkavar minden, pedig azt hittem, hogy már túl vagyok rajta. Úgy tűnik mégsem, pedig mondhatni, hogy épp csak a szele csapott meg minket annak, ami még történhetett volna.
Összefoglalásképp, a kórházban „csak” az intenzív osztállyal nem voltam kibékülve, mind az orvosom, mind a szülésznők, a gyermekorvosok, és a csecsemős nővérek is nagyon jó benyomást tettek rám: tudásból, segítőkészségből és odafigyelésből mind jelesre vizsgáztak. Végül, de nem utolsó sorban, nagyon szerencsések vagyunk, hogy van egy Dévény Anna és rátaláltunk a módszerére, mert a kórház-beli ellátásunknak és ennek köszönhetően minden esélye meg van Nonónak, hogy teljesen egészséges szellemi és testi életet élhessen.