Amikor a szülőszobában vártam, és én ugyan reméltem, hogy nem fogok aznap szülni, de az ott dolgozók már tudták, hogy igen, beküldtek egy fiatal neonatológust, hogy készítsen fel, mi vár rám és a babára. Addig a pillanatig nem foglalkoztam komolyan koraszülöttek gyógyításával, hogy milyenek az esélyeik az életben, nemcsak életben maradás, hanem életminőség, fogyatékosságok szempontjából. Ott és akkor azonban ez volt az egyetlen kapaszkodóm. Ezen a napon éppenhogy elértem a 27. terhességi hétig és 4 órával korábban még egy kollégám viccelődött, hogy ez a baba aztán bőven terminus után fog kibújni, hisz a fiúk már csak ilyen lusták....

A fiatal neonatológusnő elmagyarázta, hogy a babát, amikor megszületik, valószínűleg lélegeztetni kell és nagyon pici lesz. Ekkor kérdeztem meg először, hogy mondja meg, mennyi a túlélési esélye egy ilyen babának. Konkrét számok, százalékok érdeklik? - kérdezett vissza az orvosnő, és fél perc múlva ott állt egy kinyomtatott táblázattal, mentegetőzve, hogy csak majd 15 éves adataik vannak, de azóta sok javulás történt. A következő napokban sokszor elmondtam magamnak, hogy már 1995ben is az ilyen babák 80% -a túlélt, és több mint 60% -uknak nem maradt maradandó károsodása a koraszülöttségük okán... Ez a szám ugye csak jobb lehet idén, 2009-ben, hát csak beletartozunk a nagy többségbe....

A koraszülés traumáját minden szülő, anyukák és apukák, másként élik meg, van, akinek megnyugtató, ha ismeri az esélyeket. Én először csak a fenti két számot tároltam el biztatásként, aztán jó darabig ennyiben is maradtunk, volt elég konkrét izgulni való a hétköznapokban, meg aztán van olyan helyzet amikor jobb, ha a jövő lehetőségeit jótékony homály takarja.... Aztán később, amikor már nem volt annyi izgalom, jött az aggodalom, mi lesz a távoli jövőben, amiről senki nem tud biztosat mondani a kisfiúnkkal kapcsolatban. Ekkor kezdtem el igazán azzal foglalkozni, mit is tud az orvostudomány, milyenek lesznek később ezek a gyerekek, mivel küzdenek, mire számítsunk?