Kató Tünde vagyok, 37 éves, Pécsett lakom. Férjemmel több, mint 2 évet vártunk kisbabánkra. Meddőségi problémáink voltak, már a lombikra készültünk lélekben, amikor 2006 novemberében spontán megfogant kisfiúnk, Rolika. Nem problémamentes terhesség végén a 32. héten megszületett a baba, azonnal az újszülött intenzív osztályra került, ott töltötte rövid kis életét: 141 napot élt. Állapota sokáig javulni látszott, majd rohamosan romlott, éretlen tüdeje sajnos nem volt képes ellátni a funkcióját. Míg végül tüdőgyulladást kapott, s ez megpecsételte a sorsát.

Rolika távozása óta eltelt csaknem 4 év. Nem adtuk fel az álmunk, hogy gyermeket szeretnénk! Vágyunk beteljesült: egy egészséges, időben született, gyönyörű és erős, mosolygós Kisfiút nevelünk. Megtanultunk együtt élni Rolika emlékével, és Őt sosem felejtve telnek mégis boldogan a napjaink.

De nem felejtem azt sem, milyen érzés hónapokig reménykedni és a kórházba járni a gyermekünkhöz! Milyen érzés az orvos arcát látni, amikor sorban hozza a rossz híreket. És tudom, milyen érzés a küzdelmek végén elveszteni a reményt! Ha úgy érzed, segíthetek túlélni a kórházba járás stresszes állapotát, vagy megtartani a reményt és a végsőkig fel nem adni, vagy éppen túlélni azt, amit nekünk sikerült: gyermekünk elvesztését, akkor ide írj:

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.